Mester és tanítvány - örökre együtt?

Egy interjúban azt hallottam régebben egy külföldi tanítótól, hogy ha egy Mester egyszer elvállalja egy tanítvány számára az útmutatást, akkor azt “örökre” teszi, vagy a megvilágosodásig, ha úgy tetszik. Hosszú időre elgondolkodtatta ez a huszonegyedik századi európai énemet, főleg arról, hogy mit jelent ez a Mester számára. Csodáltam a hitét. Áldozatkészségét. Szívósságát. Hogy mekkora felelősséget is jelent ez, és hogyan képes a tanító annyira bízni az Életben, hogy mindig képes lesz utat mutatni. Hogy mer “ilyen hosszú távú” vállalást tenni?

Más is eszembe jutott. Ha a Mester az idők végezetéig vezeti tanítványát, az egyúttal azt is jelenti, hogy a Mester mindig előrébb jár majd. Ezt kicsit furcsálltam, mert egyfajta állandósult fölérendeltséget biztosít.

Rengeteg kérdés merült fel bennem. Mi lesz, ha a tanítvány már nem szeretne tanítvány lenni és megáll, visszafordul, más utat választ? A Mester az idők végezetéig várja őt, amíg újra meg nem találja az egyetlen helyes utat? Ezt még talán el is tudnám fogadni. De nem, mégsem. Mert akkor a Mester nem fogadta el a tanítvány visszautasítását, hanem kvázi passzívan ráerőlteti, hogy előbb-utóbb úgyis nálam kötsz ki, hiába menekülsz. Az nem lehet, hogy egy efféle kapcsolat csak egy időre szól?

Egy másik nézőpontból pedig: ha a Mester “örökre” vállalja, akkor Ő, a Mester sosem mondhat nemet? Vele bármit meg lehet csinálni, mert egyszer úgy döntött? A tanítvány bármilyen módon bánthatja, és ő birkatürelemmel tűri? Kinek jó ez? (A terápiás tapasztalat egyértelműen az, hogy a kliens mindig bántja a terapeutáját / tanítvány a mesterét.) Elhihetjük, hogy van olyan ember, akire már semmi sem hat? Ha magával nem tud együttérző lenni, a tanítvánnyal hogyan lesz az?

Miért jó a Mesternek, ha bántják? Nem furcsa, hogy így tulajdonképpen áldozatszerepbe kerül? Vagy hihetem, hogy vannak olyan “emelkedett szinteken” lévő Mesterek, akiknek minden mindegy, és nem áldozatnak élik meg magukat? Akiknek nincsenek saját céljaik és fejlődnivalójuk? Vagy az lenne a megfejlődnivaló, hogy engedjenek bármit megtenni magukkal? De ezt azt jelentené, hogy egyáltalán nem húznak határokat. És elnézést, de ez nem is fejlődés, hanem visszaesés, mert egy kisgyerekkel is bármit meg lehet tenni, ezt bizonyos mértékig mindannyian megéljük abban az életkorban, és áldozattá is válunk. Nem valamilyen szörnyűségről beszélek, csak arról a tényről, hogy a gyerek gyakran a szülő áldozatának érzi magát, elkerülhetetlenül. Igen, a tanítvány mindig bántja a Mestert, és a Mesternek ezt bírnia kell. De határtalan mértékben? Nem csak a Mesternek jó ez? Mit tanul ebből a tanítvány? Értem én, hogy jól esik az elfogadás, igen, ezt is megéli. De fel lehet nézni valakire, akivel bármit meg lehet tenni?

Elem és alom

Van kedved...? Most nem vagyok olyan hangulatban… majd amikor kedvem lesz… hiába, ha rossz passzban vagyok, nem megy úgy… hát nekem erre már nincs energiám… bal lábbal keltem fel…

Megértés_Ér_Álom

"Ahhoz, hogy az emberi élet kiterjedt folyamatát megértsük, néha apró részekre kell szedni, mert az egész túl szövevényes, nagyon nehéz lenne egyben átlátni.

Megértés Táblázata - Gyümölcsözés

Anita: A Táblázat az Én nézőpontjából készült. (Nem csak, de elsősorban.) A használata, alkalmazhatósága pedig a 3 sík együttes nézőpontjából valósítható meg.

Szerelem és a Megértés Táblázata

Ahhoz képest, hogy mindannyian teljes és szép társkapcsolatot szeretnénk, kevesen érezzük úgy, hogy ez megvalósult, megvalósulhat.

Fogyni akarsz? Már hallod is: „Tudod: minden fejben dől el!”
Nem igaz! Nem fejben dől el, hanem lélekben!

Sehol nem találtunk magyarázatot arra, hogy tulajdonképpen mi is a duálpár.

megértés, eredet

A lejátszott múlt történetei végtelen sok lehetőséget rejtenek, a szivárvány összes színkombójával újraírhatjuk őket – mindig a saját feladatunk, felszabadulásunk, gazdagodásunk érdekében.

Hadnagy-Deres-Gárdonyi-Müller Péter cikke

„A bunraku egy japán bábszínház. Úgy képzeld el, hogy a bábok igen nagyok, néha méteresek vagy másfél méter magasak.

Oldalak