Mester és tanítvány - örökre együtt?

Egy interjúban azt hallottam régebben egy külföldi tanítótól, hogy ha egy Mester egyszer elvállalja egy tanítvány számára az útmutatást, akkor azt “örökre” teszi, vagy a megvilágosodásig, ha úgy tetszik. Hosszú időre elgondolkodtatta ez a huszonegyedik századi európai énemet, főleg arról, hogy mit jelent ez a Mester számára. Csodáltam a hitét. Áldozatkészségét. Szívósságát. Hogy mekkora felelősséget is jelent ez, és hogyan képes a tanító annyira bízni az Életben, hogy mindig képes lesz utat mutatni. Hogy mer “ilyen hosszú távú” vállalást tenni?

Más is eszembe jutott. Ha a Mester az idők végezetéig vezeti tanítványát, az egyúttal azt is jelenti, hogy a Mester mindig előrébb jár majd. Ezt kicsit furcsálltam, mert egyfajta állandósult fölérendeltséget biztosít.

Rengeteg kérdés merült fel bennem. Mi lesz, ha a tanítvány már nem szeretne tanítvány lenni és megáll, visszafordul, más utat választ? A Mester az idők végezetéig várja őt, amíg újra meg nem találja az egyetlen helyes utat? Ezt még talán el is tudnám fogadni. De nem, mégsem. Mert akkor a Mester nem fogadta el a tanítvány visszautasítását, hanem kvázi passzívan ráerőlteti, hogy előbb-utóbb úgyis nálam kötsz ki, hiába menekülsz. Az nem lehet, hogy egy efféle kapcsolat csak egy időre szól?

Egy másik nézőpontból pedig: ha a Mester “örökre” vállalja, akkor Ő, a Mester sosem mondhat nemet? Vele bármit meg lehet csinálni, mert egyszer úgy döntött? A tanítvány bármilyen módon bánthatja, és ő birkatürelemmel tűri? Kinek jó ez? (A terápiás tapasztalat egyértelműen az, hogy a kliens mindig bántja a terapeutáját / tanítvány a mesterét.) Elhihetjük, hogy van olyan ember, akire már semmi sem hat? Ha magával nem tud együttérző lenni, a tanítvánnyal hogyan lesz az?

Miért jó a Mesternek, ha bántják? Nem furcsa, hogy így tulajdonképpen áldozatszerepbe kerül? Vagy hihetem, hogy vannak olyan “emelkedett szinteken” lévő Mesterek, akiknek minden mindegy, és nem áldozatnak élik meg magukat? Akiknek nincsenek saját céljaik és fejlődnivalójuk? Vagy az lenne a megfejlődnivaló, hogy engedjenek bármit megtenni magukkal? De ezt azt jelentené, hogy egyáltalán nem húznak határokat. És elnézést, de ez nem is fejlődés, hanem visszaesés, mert egy kisgyerekkel is bármit meg lehet tenni, ezt bizonyos mértékig mindannyian megéljük abban az életkorban, és áldozattá is válunk. Nem valamilyen szörnyűségről beszélek, csak arról a tényről, hogy a gyerek gyakran a szülő áldozatának érzi magát, elkerülhetetlenül. Igen, a tanítvány mindig bántja a Mestert, és a Mesternek ezt bírnia kell. De határtalan mértékben? Nem csak a Mesternek jó ez? Mit tanul ebből a tanítvány? Értem én, hogy jól esik az elfogadás, igen, ezt is megéli. De fel lehet nézni valakire, akivel bármit meg lehet tenni?

Önismeret Megértés Táblázata

Mit értünk önismeret alatt? Hogy ismerem-e a saját tulajdonságaimat? Hogy tudom-e, mit szeretek és mit nem? Tisztában vagyok-e saját reakcióimmal és viselkedésmintáimmal?

Hadnagy-Deres-Gárdonyi-Müller Péter cikke

„A bunraku egy japán bábszínház. Úgy képzeld el, hogy a bábok igen nagyok, néha méteresek vagy másfél méter magasak.

Megértés és beavatás

Hol törik meg az ember? Normális dolog-e vajon valamibe úgy beletörni, hogy egészségesen már soha nem állunk fel belőle?

Fogyni akarsz? Már hallod is: „Tudod: minden fejben dől el!”
Nem igaz! Nem fejben dől el, hanem lélekben!

-Hányféle az igazság? – kérdezed. Kettétép téged.

-Lásd meg te magad – küldöm én feléd. Én nem felelhetek.

helyem a világban

Ahogy az ember “fejlődik”, azokkal az ismerősökkel, barátokkal, akik eddig vették körül, egyre kevesebb lesz a közös pont. Távolodunk.

nők megértése

Tudjuk, hogy a nő archetipikus képe inkább kerek, lágy – egyszóval termékenységet, befogadást és finom hullámzást sugalló.

Szeretlek
  • Szeretlek – mondja a kisfiú a kislánynak.
  • Úgy, mint a felnőttek?
  • Nem, én igaziból.
Mi a boldogság? A Megértés Táblázata értelmezésében

Nem lehet a boldogságot önmagában értelmezni. Márpedig amit nem értek, azt előidézni sem fogom tudni egy idő után.

Oldalak